abba a poros kocsmába, ahol
először dicsérted meg a hajam színét.
Azt hittem ott leszel, bár csak a bor
szállta meg a gondolataim.
Anélkül nem bírtam volna látni azt a sarkot
ahová behúztál, emlékszel?
Ezután mentünk haza és én csak sétáltam utánad.
Követtelek volna bárhová, pedig téged
még az sem érdekelt, hogy
a Blahán mennyire félek mindig.
Nem fogtad meg a kezem.
Akkor sem, azóta sem.
Elkaphattak volna, tudod? Tudod.
Rémült vagyok,
de már nem az aluljáró rémségei miatt.
Megijesztettél.
Félek, nem látod?
Hol vagy?
Miért nem vagy a helyünkön?
Én itt ülök a széken,
amibe az alkoholtól mámorosan
belefaragtad a nevünk.
Nem merek ránézni. Ebben is téged látlak.
Undorodom a bortól, a szagától, mióta
hozzád kapcsolom.
Gyűlölöm.
Téged is.
Amiért ma újra
egyedül kell hazasétálnom a hideg városon keresztül.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Ismét egy újabb nagyon személyes iromány. Nekem a lelkemig hatol, írd meg kommentbe, hogy te mit gondolsz róla. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése